Keresõk (2002)

A keresõ szolgáltatások helyzete jelentõsen átrendezõdött az utóbbi öt évben. Valóban nagy és aktuális adatbázissal gyakorlatilag két keresõ rendelkezik: a Yahoo és a Google, valamint van egy meghatározó katalógus, a DMOZ, amelynek adatbázisa szinte minden jelentõs keresõben megjelenik. A piac e három vezetõ szereplõje eladja szolgáltatásait, illetve ezek bizonyos részeit és találati listáját más keresõk számára, így ha nem is ezeket használjuk, mégis e három vezetõ oldal találatait látjuk magunk elõtt (részben vagy egészben) más hasonló oldalakon is.

Nehéz dolguk van azoknak a keresõknek, amelyek lépést tudtak tartani a fejlõdéssel. A Google adatbázisa évente kétmilliárd új weblappal bõvül. Népszerûsége és az adatbázis mérete miatt (több, mint 8 milliárd oldal) jelentõs géppark mûködteti a keresõt. A keresési szempontokat folyamatosan változtató szolgáltatások, a bõvülõ weblap állomány ellenére is, egyre relevánsabb oldalakat adnak fel találati listájuk oldalain. Ezzel szemben a weboldal tulajdonosok sokszor nem a relevancia szerint akarnak megjelenni, hanem a tartalom módosításával vagy egyéb trükkökkel próbálnak az elsõk közé kerülni, nem csak megelõzve ezzel a konkurens oldalakat, hanem figyelmen kívül hagyva más hasonló témájú oldalak színvonalát és jelentõségét, becsapva ezzel a keresõt és a látogatót is. Mivel eleve kevés fejlõdõképes keresõ maradt, a bekerülés a Google és a Yahoo adatbázisába többet ér, mint az összes többi együttvéve. A Google 8 milliárd leindexelt oldala jónak mondható, hiszen túlzásokba nem esõ kutatások szerint 15-30 milliárd mûködõ webhely van jelenleg. Mindehhez képest a DMOZ katalógus 5 millió linkje kevésnek tûnik, de mennyiségi szempontból a katalógustól nem várhatunk annyit, mint egy keresõtõl.

Melyik keresõt használjuk?

A keresés során fontos lenne feltenni azt a kérdést, melyik szolgáltatást használjuk. Jelenleg azonban a Google annyira egyeduralkodó és olyan nagy méretû leindexelt adatbázissal rendelkezik, hogy az alternatívák helyett – ha nem vertikális keresést akarunk végezni –, kézenfekvõ, hogy minden esetben a Google-t választjuk elsõ lépésben. Ritka az olyan szolgáltatás, amely a Google-ból hiányzik, és egy konkurens keresõben a hiányzó lehetõséget jobban ki lehet használni. Katalógusok tekintetében a magyar nyelvû oldalak elérése nem túl szerencsés, mert kevés (és sokszor már nem mûködõ) oldalt tartalmaz mind a Yahoo, mind a DMOZ, így ezek helyett a szépen fejlõdõ startlap.hu ajánlható. Mindamellett lényeges, hogy a keresési eredményt elsõsorban a kulcsszavak megválasztásával befolyásoljuk, ne csak a keresõ kiválasztásával.
Vertikális (egyetlen témakörre szûkíthetõ) keresésnél érdemes az adott téma portálját, katalógusát, keresõjét megtalálni, ehhez használhatjuk a Google-t is a megfelelõ kulcsszavakkal (pl.: electronic* search engine). A vertikális keresõkön olyan weboldalakat és adatokat is megtalálhatunk, amelyeket a Google-ben sem találunk hagyományos keresés során, többek között azért, mert az adat nem dokumentumszerûen, hanem adatbázisszerûen áll rendelkezésre. Ugyanitt témaspecifikus közösségeket (fórumokat, hírleveleket, levelezõ listákat) is találhatunk az esetek nagy részében. Feladat lehet a keresés során, hogy a feldolgozandó téma vertikális portálját (keresõjét) használjuk. A példa kedvéért az amerikai népességrõl szóló statisztikai adatokat a http://www.prb.org/template.cfm?Section=Search címen található „vertikális keresõvel" találhatjuk meg. Amennyiben a keresett téma „adatbázisszerûen" rendszerezhetõ, szinte biztos, hogy rengeteg „keresõ-t" találunk, amelyek, ellentétben a horizontális társaival, más adatokat tartalmaznak. Ilyen téma lehet például alkatrészek, áruházak, dokumentációk adatbázisai. Jó példa az elektronikai alkatrészek keresõje: http://www.radiolocman.com/comp/search-en.html, de létezik elektronikai témájú kiadványok keresõje (adatbázisa) is: http://www.lib.iup.edu/databases/title.html. Nem ritka, hogy a vertikális keresõk segítségével további szûkítéseket tudunk végezni az adott témában. Példa: az elektronikával foglalkozó keresõk gyûjteményében (katalógusában) http://www.1choiceelectronics.com/electronic-components-application-sheet-search-engines.html egy, a témához kapcsolódó törvények keresõjét (adatbázisát) találhatjuk: http://www.wipo.int/clea/docs_new/en/sg/sg009en.html. Amennyiben a hagyományos keresés során zsákutcába tévedünk, érdemes a fent leírt szisztémát más területeken is alkalmazni.

Tulajdonosi viszonyok, vásárolt adatbázisok

Vizsgáljuk meg a mai keresõk tulajdonosi viszonyait, illetve azt, hogy adatbázisuk vagy annak egy része valójában honnan származik.
A jól ismert DMOZ katalógus szolgáltat gyakorlatilag a Yahoo holdudvarán kívülesõ összes keresõnek: Google, iwon, HotBot, AOL, Netscape, Teoma, Lycos. A DMOZ tehát az egyik és majdnem egyetlen olyan központi szolgáltató, amely directory listát (katalógust) nyújt sok más keresõbe. A DMOZ ráadásul a listát korlátozás nélkül bocsátja partnerei rendelkezésére. A másik központi szolgáltató a Google, amely a fent felsoroltakon kívül még szolgáltat az AskJevees nevû keresõnek, amely ezen kívül még a Teoma keresõbõl veszi találati eredményeit (érdekesség kedvéért a Teoma az AskJevees tulajdona, az összefonódás köztük akkora, hogy a két keresõ eredménylistája gyakorlatilag megegyezik, sõt ha az egyik cím túlterhelt, automatikusan átirányít a másikra. Emellett az AskJevees még szolgáltat a HotBot, a Lycos, és az iwon számára is. Látható hogy ebben a körben van két nagyon jelentõs központi adatbázis a Google és a DMOZ tulajdonában. Õk gyakorlatilag mindenkivel szolgáltatói kapcsolatban vannak. A Google, a DMOZ-zal ellentétben, viszont sok esetben nem adja át teljes adatbázisát a partner oldalaknak, azok gyakran csak egy szûrt listát, vagy a fizetett hirdetéseket jeleníthetik meg, kivétel az AOL és a Netscape keresõje. Ezen kívül szerepet kap még a Teoma/AskJevees páros. Ebben a csoportban a legtöbb szolgáltatást a HotBot vásárolja a többi katalógustól/keresõtõl.
A Yahoo köré épülõ keresõk: az MSN, az AltaVista, az AllTheWeb, illetve a Yahoo saját katalógusa. A Yahoo katalógusa szolgáltat az Altavista-nak, az Inktomi-nak, az AllTheWeb-nek. A legtöbb szolgáltatást az AltaVista veszi igénybe ebben a csoportban. Érdekesség, hogy a két csoport között nincs már további kapcsolat (gyakorlatilag egy keresõ vagy a Google/DMOZ párost használja, vagy a Yahoo hasonló szolgáltatásait). Bonyolítja a helyzetet, hogy a fenti csoportok nem csak használják a legnagyobbak adatbázisát, hanem saját gyûjtésû adatbázissal is rendelkeznek, amelyet saját szempontjaik alapján rendeznek a találati listában, kombinálva azt a partnerektõl vásárolt találati listával.
Ma megállapítható, hogy a látogató szempontjából legrelevánsabb listát a Google készíti, aminek egyetlen alternatívája rövidtávon a AskJevees/Teoma páros lehet, amennyiben adatbázisuk mérete használhatóvá nõ.
Visszatekintve a keresõk fejlõdésére, azt láthatjuk, hogy 1995 és 2003 között nagyjából kiegyenlített versenyt folyt a legnagyobbak között. A Google, az AllTheWeb, az Inktomi hármas ekkorra 3-3,5 milliárd weboldalt indexelt le, míg a valaha elsõ AltaVista ekkor mindössze 1 milliárd oldalnál tartott. 2002-ben elindult a Teoma, amely ma egyre népszerûbb, gyorsan fejlõdõ szolgáltatás. A keresõk által leindexelt oldalak száma 1999 és 2002 között megtízszerezõdött, 160 millióról 1,6 milliárdra nõtt. Ezzel szemben a használható keresõ szolgáltatások száma 2000 végén gyakorlatilag 1-re csökkent (Google) hiszen egymagában 1,5 milliárd weboldalt tett ekkor elérhetõvé. Jelenleg a Google 8 milliárd oldallal a legnagyobb, de egyben a legáttekinthetetlenebb, a weblapkészítõk által leginkább „manipulált" találati listával rendelkezik. Jövõbeli alternatívája a rendkívül gyorsan fejlõdõ, 1 milliárd oldallal rendelkezõ AskJevees/Teoma páros.

A keresés technikája

Az in­for­má­ció­szer­zés cél­já­ra internetes ke­re­sõ­ket kell hasz­nál­nunk. Ezek olyan spe­ci­á­lis webhelyek, ame­lyek mû­kö­dé­sé­ben a funk­ci­o­na­li­tás ön­ma­gá­ban fon­to­sabb, mint a sa­ját tar­ta­lom (http://www.twics.com/~takakuwa/search/). Az Internet leg­nép­sze­rûbb webhelyeirõl van szó. Szol­gál­ta­tás­vá­lasz­té­kuk má­ra
messze túl­nõt­te azt, ami­re a ke­re­sés­kor szük­ség van, de eb­ben a fe­je­zet­ben ez­zel nem fog­lal­ko­zunk. A ke­re­sõk az ál­ta­lunk meg­adott kulcs­sza­vak alap­ján kí­nál­nak egy ta­lá­la­ti lis­tát. Mi­vel a ta­lá­la­ti lis­ta szem­pont­jai ke­re­sõn­ként kü­lönb­özõek, ez a lis­ta szin­te so­sem egy­for­ma (http://searchenginewatch.com/).
A ke­re­sõk­re alap­ve­tõ­en azért van szük­ség, mert sem a komp­lett webhelyek, sem pe­dig a webhelyeken be­lü­li egye­di ol­da­lak kö­zött nincs pri­o­ri­tá­si sor­rend. Ha len­ne, ez len­ne a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett ol­dal­szám. En­nek el­le­né­re a webhelyeken be­lül már van struk­tú­ra, ezt lin­kek­kel va­ló­sít­ja meg a webmester, de sor­ren­di­ség nincs. A kü­lön­ál­ló webhelyek kö­zött még a struk­tu­rált­ság sem fe­dez­he­tõ fel, öt­let­sze­rû­en kap­cso­lód­nak egy­más­hoz, ugyan­csak lin­kek se­gít­sé­gé­vel. A ke­re­sõ emi­att meg­pró­bál az adott té­ma leg­el­sõ ol­da­la len­ni, a té­mát pe­dig az ál­ta­lunk be­gé­pelt kulcs­sza­vak ha­tá­roz­zák meg.
Egy-egy webhelynek min­den egyes ol­da­la po­ten­ci­á­lis be­já­rat. A ke­re­sõ nem a webhely nyi­tó­lap­ját ajánl­ja ne­künk, ha­nem azt a köz­ben­sõ ol­dalt, ami tar­tal­mi­lag leg­in­kább meg­fe­lel a ke­re­sett kulcs­szó­nak. Ezt el­dön­te­ni igen ne­héz fel­adat, és a ke­re­sõk az ol­da­la­kat más-más szem­pont­ok sze­rint tart­ják meg­fe­le­lõ­nek. Ép­pen ezért, ami­kor ke­re­sünk, ér­de­mes ugyan­azo­kat a szem­pon­to­kat több ke­re­sõ­be is be­ír­ni. Kü­lön­bö­zõ ered­mé­nye­ket fo­gunk kap­ni. A lá­to­ga­tó ol­da­lán az egyik leg­ne­he­zebb fel­adat a ke­re­sés és az ezt kö­ve­tõ sze­lek­ció. Az üz­le­ti élet­ben nem túl ha­té­kony a sok pró­bál­ko­zás vagy a hosszan ­tar­tó utó­la­gos rend­sze­re­zés. Ép­pen ezért a passzív szem­lé­lõ­nek is is­mer­nie kell a ke­re­sõk mû­kö­dé­sét és hasz­nál­ha­tó­sá­gát. Amennyi­ben az in­for­má­ció­szer­zés fon­tos­sá­gá­val egyet­ér­tünk, ve­gyük a fá­rad­sá­got, hogy meg­ta­nul­juk ha­té­ko­nyan hasz­nál­ni eze­ket a hasz­nos esz­kö­zö­ket.

Riport Szekeres Tamással

Szekeres Tamás a hazai rockzene ismert gitárosa, aki gitáriskolát is mûködtet. Több éve webhelyet tart fenn Guitarmania.hu (http://www.guitarmania.hu) címen, így internetes tapasztalatokkal is rendelkezik. Mivel többszörösen érintett, ezért érdekes lehet a véleménye arról, hogy mennyire érinti a zenésztársadalom egészét, és ezen belül konkrétan õt magát a „Napster-jelenség"?

- Csak a saját nevemben tudok véleményt mondani. A jelenség pontos hatását egyénekre lebontva lehetne kifejteni, de hogy személy szerint nekem ez pozitív vagy negatív, erre is nehéz egy szóban válaszolni. A probléma gyakorlatilag az, hogy olyan másolatok készülnek, amelyek jogilag és minõségileg eredeti példánynak tekinthetõek: a legolcsóbb hanghordozó a legjobb minõségû is egyben. Mert az írható CD három-ötezer forint helyett kilencven-kétszázhetven forint. Az MP3 esetében csak a letöltés költsége jelentkezik, esetleg a gyengébb minõség, de jobb, mint amikor a 60-as, 70-es években a bakelit lemezeket magnókazettára másolták. A hangfelvétel minõsége a zenében alapvetõ követelmény. Az, hogy a felvétel mennyire szól jól, gazdasági kérdés, a jó felvétel többe kerül. Ezért ma a minõségi hangfelvételt nem lehet megfizettetni a vásárlóval. Úgy vélem, minden új technikának van pozitív és áldásos hatása, de mint minden újdonság esetében döntõ, hogy ez hogyan illeszkedik a zenei tevékenységek szövetébe.

- Vajon jelenleg mindenkire mindenhol egyformán hat az internetes fájlcserélgetés? Vagy másképp érinthet mindez adott mûfajokat, kiadókat, esetleg lehetnek területi különbségek?
- Ez rendkívül fontos kérdés. Minden stílusnak megvannak az alapvetõ sajátosságai. Mások az életviteli szokásai az adott hallgatói csoportnak. Egyrészrõl nagyon különbözõ az a hatás, ami a különbözõ mûfajokat érinti, de az alapprobléma azonos, mert azonosak a gyökerei. Hogy ez mûfajonként mennyi „jót" eredményez, az minden esetben különbözõ lesz. A Napster-jelenség szerintem azt hozta felszínre, és ez az elõnye, hogy az emberek ahhoz a zenei termékhez juthatnak hozzá, amelyik igazán érdekli õket, és akkor is, amikor valamit éppen nem lehet kapni az üzletekben. Így megszûnik a zenei, kiadói és terjesztõi menedzsment befolyása, hatása bizonyos területeken. Ez mindeképp azoknak a zenészeknek kedvez, akik igényesek. Azok viszont, akik a promóció és a reklám súlyát túlzottan szerepeltetik a produkció bevezetésénél, többet nem tudják erõszakkal lenyomni a fogyasztók torkán a munkájukat. Tehát akik igényesen és elhivatottan csinálják a zenét, azok jól járnak, akik csak a szereplés miatt csinálják, azok idõvel valószínûleg kikopnak. Ez szerintem egészséges folyamat, és az internet ezt segíti.

- Mi a véleménye a kiadók és a zenészek eddigi reakcióiról? Vajon mit gondolhat az a többség, amelyik ez ügyben egyáltalán nem szólalt meg nyilvánosan?
- Itt is csak a saját véleményemet tudom elmondani. Úgy gondolom, hogy az eddigi megszólalások mögött további szubjektivítások léteznek: a kiadók és a zenészek valamilyen hatás vagy tapasztalat következtében reagálnak úgy, ahogy reagálnak. Mindeki próbál valamilyen pozitív jövõképet megjeleníteni a szektorának, és ebben kell, és lehet is bízni.

- Zenészként mikor érzékelte elõször a Napster-jelenség hatását? Mikor és milyen változásokat, tendenciákat fedezett fel eddig?
- Kétlépcsõs folyamatot látok. Az elsõ lépcsõ az, amikor a másolható CD-nek hírét vettem. Mindenképpen szakmai hibának tartom, hogy a CD piacra dobásakor azt hitték, hogy az eredeti hangminõséget másolt hanghordozóval házilag nem lehet majd olcsón elõállítani. A CD térhódításával párhuzamosan terjedni kezdett a DAT mint másolási lehetõség, de a DAT-kazetta és a lejátszó ára magas volt, és ezért a másolás nem jelentett igazi veszélyt. Azt viszont, hogy nem látták elõre, hogy a CD megjelenése után öt-hat évvel már olcsó, mindeki számára megfizethetõ CD-író berendezések lesznek, ez már óriási hiba volt. Ez egyben a hagyományos felvételek kereskedelmének végét is jelentette a magnókazetták esetében. A második lépcsõ meghatározójónak az internetet tartom, ahol a zenemûvek terjesztése is megvalósult. Úgy látom, a terjesztésben több évszázados múltra
visszatekintõ hagyomány fog általakulni, függetlenül mindeféle korábbi felfogástól. Ez egyszerûen az „idõk szava".

- Lát-e valamilyen lehetõséget a megoldásra? Esetleg létezik-e a zenészek társadalmában valamilyen konkrét kezdeményezés? Ha nem, kitõl várják a megoldást?
- Arról, hogy a zenészek mit gondolnak, nincs hatásköröm nyilatkozni. Szakmai szempontból nem a zenész feladata, hogy alapvetõ menedzsment feladatokat megoldjon. Van egy szakmai réteg, amelyik elvállalt, hogy ezt a szerepet betölti: a zenei kiadók, a terjesztés és szervezés. Nem lehet azt mondani hogy a zenész „vár" megoldást vagy nem. Azt lehet mondani, illetve az lehet a kérdés, hogy a szakma vár-e megoldást. Saját véleményem szerint a jövõben a computer mint házi média fog szerepelni, bár ma még az ilyen jellegû szolgáltatások tömegesen nehezebben elérhetõek. De nagyon is el tudom képzelni, hogy egyszer majd odalépünk a computerhez, és beállítjuk, mit akarunk aznap csinálni vagy éppen hallgatni. Minden stílusnak és igénynek lesz egy olyan online gyûjtõhelye, amely rendelkezésre áll majd valamennyi havidíjért. Esetleg – mint a videofelvételek esetében – valamiféle kölcsönzést is el tudok képzelni. Valószínûleg megmarad azoknak a zenéknek a hagyományos formája, amelyek valami miatt a fogyaszóknak és a gyûjtõknek fontosak lesznek. Ezek tárolására lesznek majd megfelelõ hagyományos, azaz nem online formátumok, de hogy ez hogy néz majd ki, ma még nem tudom.

- Mi a véleménye a védett CD-lemezek kiadásáról, az ezeket megtámadó németországi perrõl, illetve az erre nyilvánosan is reagáló lemezkiadókról?
- Azt gondolom, hogy a védett CD-nek akkor van létjogosultsága, ha egy új hanghordozóként kezeljük. Az új helyzet, hogy ma a hangminõség szempontjából hallásra nem lehet eldönteni, hogy a vizsgált hanghordozó eredeti CD-rõl készült másolat, vagy maga az eredeti. Ha a vásárló számára egyértelmû, hogy olyan termékrõl van szó, amit nem tud bárhol lejátszani, hogy nem tud róla kópiát készíteni, akkor a fogyasztó dolga, hogy eldöntse, megveszi-e a terméket, vagy sem. Ha a kiadók leállnak a nem másolásvédett CD-k gyártásával, ez elvileg megtehetõ. Ekkor azonban az a kérdés, hogy lesz-e olyan terméke a kiadóknak, amely a vásárlók érdeklõdésére számot tarthat, hiszen ezzel azokat is erõsítik, akik a másolásvédelem feltörésével foglalkoznak. Ez a zenész szempontjából technikai kérdés, és egyfajta technikai versenyfutás. Valószínû hogy ha kitalálják a másolhatatlan CD-t, ki fogják találni a törését is, még akkor is, ha ez jogi vagy etikai kérdéseket is felvet.

- Mi történhet hosszú távon, ha semmi sem változik, azaz marad a mostani helyzet? Egy ilyen „megoldás" milyen hatással lesz az iparágra, és ezen belül konkrétan a zenészekre?
- Nem hiszem, hogy arra kéne gondolni, hogy semmi sem fog változni. Mert alapjában fog megváltozni a dolog. Azon érdemes csak gondolkozni, hogy ez milyen formában ölt majd testet, milyen hozadékai lesznek – minden technikai újításnál ez merül fel ugyanis. A probléma mindenképp megoldódik majd – például úgy, hogy mindenféle rétegzenét meg lehet szerezni az interneten keresztül. Ez például az egyik pozitív hatás lesz. Az más kérdés, hogy ezért hogyan fognak fizetni a fogyasztók.

- Tudvalevõ, hogy nagyon kevés az otthonról rendszeresen internetezõ elõfizetõ Magyarországon, vállalati gépeken MP3-at cserélgetni elég kockázatos, és néha a tûzfalak miatt technikailag is lehetetlen. A nagy mennyiségû letöltéshez szükséges szélessávval otthon kevesen rendelkeznek. Netán van még valamilyen más hatás is, ami erõsíti vagy kiegészíti a felvetõdõ problémát? Felmerülhet-e, hogy a Napster csak a „bûnbak" szerepét játssza, és a valós ok a kiadók által menedzselt projektek dömpingje, a rádiók megváltozott hozáállása és a magas hazai CD-árak? Vagy olyasmi, ami nem függ össze a fájlcserélgetéssel?
- Itt az a kérdés, hogy jogi síkon közelítjük-e meg a problémát. Ha igen, nézzünk egy közeli példát. Azt, amikor például rendezünk egy koncertet, amire a közönség egy része „belóg". A zenei szakma, amibe a kiadó és a zenész is beletartozik, mit tud tenni a jelenség ellen? A koncertezés és a CD-felvétel készítése hasonló zenei tevékenység a zenész számára. Jelenleg például nincs elég megfelelõen kinyomtatott jegy a koncertünkre, amit biztonsággal ki lehetne adni az érdeklõdõknek. Megpróbálhatunk egy olyan jegyet forgalmazni, amivel csak azok jöhetnek be a koncertre, akik ezt megveszik, de reagálhatunk úgy is a problémára, hogy ez van, a saját rajongóinkat nem tudjuk és nem akarjuk beperelni, mert a vásárlónak nem az a dolga, hogy a mi jegykiadási, jegykészítési problémánkat megoldja vagy eldöntse. Nekünk az õ zenei elkötelezettségüket kell és lehet tolerálni. Reményeim szerint a jövõben vásárlónak nem mondják azt, hogy ez vagy az nincs, mert rossz a menedzsment és a terjesztés, vagy mert például a menedzsment a saját érdekei miatt – az olcsóbb produkció élvez prioritásokat – az érintett igényesebb és ezért drágább zeneanyag, rétegzene nem tud elkészülni, és ezért nem lesz kapható vagy nem hallható mindehol. Ez mindeképpen elõnyös hatás lesz. Csak idõ kérdése, hogy mindeki számára optimálisan záródjon le ez a gazdasági, etikai, jogi kérdéseket felvetõ jelenség. Kiderül majd az is, hogy melyik zenemûvész, zenekar marad meg a szakmában, és melyek azok a költségek, amelyek indokoltak a forgalmazás és a koncertek szervezésekor. Nyilvánvaló, hogy egyfajta kikristályosodásról van szó. Jó zenéket kell letenni az asztalra, és arra kell törekedni, hogy szakmai szempontból jó produkciók szülessenek.

A „Napster-jelenség"

Bárkiben jogosan felmerülhet a kérdés, hogyan kerül egy szakkönyvbe a „Napster-jelenség". A fiatalok játékszere és zenecserélgetõ szolgáltatása hogyan illik egy „felnõtteknek" szóló könyv profiljába? A válasz nagyon egyszerû: az internet (többek között) a zeneiparra hat látványosan és jelentõsen, de hasonló problémákkal találkozhat többek között a filmipar, a hagyományos média néhány csatornája – a nyomtatott napilapok, a tv, a rádió – és nem utolsósorban a reklámipar. A jelenség maga már régen túlmutat a zenecserélgetésen, a Napster pedig gyakorlatilag elsüllyedt, tehát nem maga az eszköz a lényeg. Az elemzés tárgya elsõsorban nem az MP3-zenék cserélgetése lesz, hanem az interneten e témában rendkívül erõs és szokatlan fogyasztói kontroll kialakulása és hatása, a gazdaság szereplõinek reakciója, illetve ezek következményei.

A téma három dolog miatt is különösen aktuális:

# A Napstert felváltó alternatív fájlcserélõ rendszereken a forgalom átlépte a Napster fénykorában tapasztalt csúcsot.
# A fogyasztók Németországban pert indítottak a másolásvédett CD-lemezek ellen.
# Megjelentek az autóba szerelhetõ, asztali és hordozható MP3 CD lejátszó készülékek.

Az erõsödõ fogyasztói kontroll

A fogyasztót elvileg eddig is védték bizonyos szervezetek, és megillették bizonyos szolgáltatások. Gondoljunk például a Fogyasztóvédelemre, vagy a kötelezõ egyéves garanciára, az áru három napon belüli feltétel nélküli visszavételére. Az a jelenség viszont, amit fogyasztói kontrollnak nevezünk, nem tévesztendõ össze a fogyasztó védelmével. A legfõbb különbség a kettõ között, hogy ez utóbbit egy közbensõ szervezet végzi, amely kötött szabályok szerint dönt a fogyasztó és a kínálat közötti vitában, és végül kivonhat termékeket a kereskedelmi forgalomból. A fogyasztói kontrollnál ilyesmi nem létezik, a fogyasztó ugyanis kezdeményez és cselekszik, sõt: létrehozza a saját igényeit kielégítõ eszközöket és infrastruktúrát. Ez a folyamat az interneten különösen erõs, és messze túlmutat a zeneipar vagy az MP3-cserélgetés kérdésén. Gondoljunk csak a hagyományos termékeket minõsítõ független közösségi fórumokra vagy erre szakosodott oldalakra.

Miért pont a zeneipar?

Bár a fájlcserélgetés, jellege miatt, elsõsorban a zeneipart érinti, a jelenség alapjául szolgáló fogyasztói mentalitás befolyásolhat még számos más iparágat is. Mégis felmerülhet a kérdés, miért itt érzékelhetõ a legerõteljesebben?
Azért, mert a zeneiparban nincs, vagy alapvetõen elhanyagolható a fogyasztóktól látszólag és idõlegesen függetlenebb B2B konstrukció. Magyarán szólva „ipari" vagy „üzleti" célú felhasználásra csak jelentéktelen mennyiségû hanghordozót lehet eladni, ezért ez az iparág közvetlenül és teljes egészében a fogyasztókra van utalva. Ebbõl következik, hogy a jelenség által leginkább veszélyeztetett egyéb gazdasági szereplõk legfõbb ismérve ugyanez a ráutaltság lehet, de ez még azzal is fokozható, hogy maga a termék elektronikus formában is tárolható és terjeszthetõ. A szoftveripar annyival elõnyösebb helyzetben van, amennyivel több üzleti felhasználója lehet egy programnak, mint egy zenének, ez pedig rendkívül jelentõs különbséget mutat. Az élelmiszeripart sem fenyegeti a jelenség, hiszen a termék maga nem terjeszthetõ elektronikus formában. Ezzel szemben a filmipart vagy a multimédiás oktatóanyagok, elektronikus könyvek vagy más elektronikus, információs/képes kiadványok kiadóit, különbözõ szellemi termékek elõállítóit bátran besorolhatjuk a zeneipar mellé.
Felmerül tehát a kérdés, vajon egy olyan iparágban, ahol a kínálat (ez esetben a zenész-stúdió-kiadó-terjesztés-fogyasztó láncolat) közvetlenül, más iparágakhoz képest jelentõsebb mértékben a fogyasztóknak van alárendelve, felismerték-e ennek a jelentõségét, elgondolkoztak-e a saját lehetõségeiken, reakcióik következményein? Természetesen a kérdést feltehetjük azoknak is, akik alapvetõen úgy formálják mûködésüket, hogy nem közvetlenül a fogyasztó felé értékesítenek, hanem vállalkozásokkal mûködnek együtt. Tegyük hozzá, ez a rendszer jellemzõbb a magyar internetes – esetleg hagyományos – gazdaságra, mint a jól mûködõ fogyasztói társadalmakban, ahol a kínálat képes hitelesen és sikeresen megszólítani a keresletet B2C célzattal. Õk vajon gondolnak-e arra mûködésük során, hogy ha a B2B együttmûködést tartalmazó látványosabb és nagyobb forgalmat bonyolító kereskedelmi láncolatok végén nincsenek jól mûködõ B2C konstrukciók, akkor az egész folyamat mûködésképtelen lesz idõvel?
A válasz röviden az, hogy egyáltalán nem, pedig a történetbõl nem csak a zeneipar vonhat le hasznos vagy éppen haszontalan, de mindenképpen tanulságos következtetéseket.
Érdemes visszatekinteni arra, mi is történt konkrétan a szóban forgó iparággal az internet tömeges elterjedése óta. Megjelentek jól tömöríthetõ és jó minõségû hanganyagok tárolására és publikálására alkalmas formátumok, amelyekbõl az MP3 a legfontosabb, de megemlíthetjük az MP3-nál talán valamivel rosszabb minõségû, de sokkal kisebb RealAudio formátumot is. A fogyasztók létrehozták maguknak a Napstert, majd ennek bukása után a többi, központi kontroll nélkül mûködõ file-cserélõ hálózatot, név szerint például a Gnutellát, Kaaza-t és az ezekre épülõ számtalan kliens/szerver programot, mint például a BearShare-t, Gnucleust, Gnotellát, XoloX-ot, WinMX-et, Sharezát, Lime Wire-t.
Érdemes azt is megfogalmazni, mi az, amit az iparág elért a Napster megsemmisítésével: egyszerûen elvesztette a kontrollt a fájlcserélgetés felett, és ma már legfeljebb csak sejthetik, hogy mekkora adatmennyiség cserél gazdát az ellenõrizhetetlen és kontrollálhatatlan rendszerekben. Hozzátesszük, a Napster is tipikusan alulról építkezõ fogyasztói kezdeményezés volt, így az ugyancsak alulról jövõ „válaszlépésekre" az iparág számíthatott.
Tovább nehezíti a zeneipar helyzetét, hogy az ugyancsak a fogyasztókat kiszolgáló egyéb iparágak felismerték: hasznot húzhatnak a jelenségbõl, és ezt meg is teszik. Megjelentek tehát az asztali és hordozható MP3-at lejátszó készülékek, sõt, egy magyar fejlesztésû, autóba szerelhetõ termék is piacra kerül. Olyan iparágak, amelyeknek nem sok közük van a zenéhez, de jelentõs vevõtáborral rendelkeznek, MP3-lejátszókat építenek a mobiltelefonokba, sõt, MP3 lejátszót találhatunk bizonyos alsókategóriás digitális fényképezõgépekben is (ennek értelme nyilván kétségbevonató, de a jelenség akkor is jól jellemzi az egyéb iparágak hozzáállását). Nyilvánvaló, hogy a zeneipar azzal a törekvésével, hogy az MP3 népszerûsége visszaszoruljon, nem talál majd iparági támogatót sem, és a fogyasztókkal sem képes errõl eredményesen kommunikálni.

Az elektronikus terjesztés

Mára már eldõlt, hogy az MP3 mint formátum már nem szorítható vissza, sõt, további támogatottságot élvez különbözõ iparágak részérõl, valamint a fogyasztók sem nyitottak a védelmet biztosító formátumok használatára, és továbbra is elõállítják a terjesztés megvalósítására alkalmas eszközöket. Mindez nehéz feladat elé állította magát a zeneipart akkor, amikor elhatározta, technikailag lehetetlenné teszi a CD-lemezek másolhatóságát. A másolásvédett CD-lemezek computeren nem dolgozhatóak fel, ami azt is jelenti, hogy lejátszani sem lehet õket számítógépen. Ezzel a kezdeményezéssel kapcsolatban két fogyasztói és egy iparági reakciót kell kiemelnünk. A fogyasztók elsõ körben kevesebb CD vásárlásával, valamint több reklamációval reagáltak a kísérletre. Második körben német nyelvterületen beperelték azokat a kiadókat, amelyek nem tüntették fel kiadványaikon a másolásvédelem tényét. Itt hozzátesszük, hogy a magyar törvények szerint erre az itthon mûködõ kiadók nem is kötelesek.
Szólnunk kell az iparági reakcióról is. A zenei CD mint név és szabvány a Philips tulajdona, a kérdéssel kapcsolatban pedig a Philips kijelentette, mivel a másolásvédelem miatt a lemezekre nem szabványosan kerülnek fel az adatok, az ilyen terméket nem lehet CD-nek nevezni. Látható, hogy a zeneipar ezen kezdeményezése is – a fogyasztói és az iparági reakciók miatt – nagy
eséllyel kudarcba fog fulladni. A törekvésnek emiatt két kimenetele lehet: vagy megjelenik a másolásvédett hanganyag a piacon jól megkülönböztethetõ elnevezéssel, vagy végleg eltûnik. Itt tesszük hozzá, a kiadók nem véletlenül szeretnék úgy terjeszteni védett lemezeiket, hogy azokon ezt nem jelzik. A fogyasztók ezt saját értékrendjük szerint nyilvánvaló félrevezetésnek tekintik. A kérdés már csak az, hogy jogilag is annak számít-e, bár hozzá kell tenni, ez utóbbi a fogyasztók hozzáállását nem fogja jelentõsen befolyásolni.

A terjesztõ hálózatok jelentõsége

Több olyan internetes jelenség is van, amely nagy port kavar, illetve kavart a médiákban, bár ezek valódi jelentõsége megkérdõjelezhetõ. Vizsgáljuk most meg az egyik zenecserélõ hálózatot (WinMX) egy gyorsteszttel. Tudni kell, hogy a WinMX több, tetszõleges hálózathoz is képes csatlakozni. A most következõ számok, amelyek egy hétköznap délutáni idõszak adatait mutatják, valószínûleg jelentõsen alulmúlják a zenecserélgetésre alkalmas hálózatok választékát. Hozzátesszük, hogy bizonyos elemzések szerint ott, ahol a fájlcserélgetés a legnagyobb méreteket ölti, Amerikában, a lemezkiadók forgalma nem csökkent jelentõsen, illetve csak a legutóbbi idõszak mutat csökkenõ tendenciát, tehát a Napster maga még nem hatott negatívan a CD-eladásokra. Fontos továbbá, hogy tesztjeink során magyar elõadót egyáltalán nem találtunk ezekben a rendszerekben – erre a tapasztalatra jutottak mások is: csak nagyon ritkán, elvétve bukkanak fel magyar nevek a fájlcserélgetések során.
Felmerül a gyanú, hogy a jelenség mögött más hatások is érvényesülnek, de ezeket nem kommunikálja senki a nyilvánosság felé, esetleg a kiadók sincsenek vele tisztában. Sok mindenre gondolhatunk. Például az unalmas és igénytelen rövid távú zenei projectekre, az agresszív marketingre, a fogyasztókat felülrõl kezelõ kommunikációra, a fizetésekhez képest magas CD árakra, a piac felvevõképességére, vagy a piaci igényektõl függetlenül mûködõ, személyes ismeretségeken alapuló rádiós zeneszerkesztésre. Az az érdekes szituáció állhat elõ, hogy a „Napster-jelenség" és az ezzel összefüggõ fájlcserélgetés csak az ártatlan bûnbak szerepét tölti be a gazdaságban, a valódi okok felderítése és megszüntetése még teljes egészében hátravan. Természetesen jelen pillanatban nem lehet megállapítani, mekkora lenne a zeneipar forgalma, ha nem léteznének fájlcserélõ rendszerek, de nem zárható ki az ezen rendszerektõl független forgalomcsökkenés sem.
Elsõként a Napster megbuktatásában élenjáró két zenekar, a Metallica és Madonna nevét ütjük be a keresõmezõbe. Tudni kell, hogy az eredménylistában egy zeneszám több példányban is szerepel. Ezt követõen aktuális és további népszerû kulcsszavakat vizsgálunk. Videó- és MP3-formátumokat egyaránt keresünk azoknál a témáknál, ahol ez lehetséges:

# Metallica: 2408 tétel audio, 136 tétel videó
# Madonna: 2917 tétel audio, 279 tétel videó
# Beatles: 3026 tétel audio, 176 tétel videó
# Rolling Stones: 2563 tétel audio, 33 tétel videó
# Matrix: 200 tétel videó
# Star Wars: 196 tétel videó

Végül megemlítjük, hogy 20 véletlenszerûen kiválasztott felhasználó átlagosan és fejenként 286 darab tételt tett közzé a rendszerben (olyanokat is vizsgálva, akik éppen letöltéseket végeztek, nekik elvileg nem lenne kötelezõ ezt engedélyezni).
Amikor a fenti számokat nézegetjük, érdemes elgondolkozni, hogyan érinti a jelenség a filmipart. A letölthetõ videó anyagokra utaló kisebb számok megtévesztõk, a filmekbõl a választék is kisebb, mint zenékbõl. A 20 véletlenszerûen kiválasztott felhasználó mindegyike több tételt is elérhetõvé tett saját rendszerén, tehát nem volt olyan a rendszerben, aki kizárólag letöltésre rendezkedett be. A legkisebb számú letölthetõ tétel 7 volt, a legnagyobb pedig 1500 felett. Ez utóbbi magyarázatot ad arra, miért van óriási választék az ilyen rendszerekben. Hozzátesszük, hogy a Microsoft kulcsszóra 1725, az Adobe szóra pedig 762, nem MP3-típusú találatot kaptunk, de ezek nem mindegyike szoftver, és mint utaltunk rá, a szoftvergyártókat eltartják a vállalati ügyfelek, akik nem innen szerzik be programjaikat.

Van megoldás?

Fontos feltenni a kérdést, van-e megoldás. Már csak azért is lényeges ezzel foglalkozni, mert nem kizárólag egyetlen iparágat érint a jelenség. Elsõ körben azt kell kijelenteni, hogy vannak „megoldások", de ezek jelentõs része csak ront a múltbéli helyzeten, emlékezzünk a kiadók elhibázott és agresszív reakcióira és ezek tényleges hatásaira. Másrészt figyelembe kell venni a folyamatot kézben tartó fogyasztók lehetõségeit és érdekeit, valamit a közvetlenül nem érdekelt iparági reakciókat.
Olyan megoldás, amelybõl mindenki „gyõztesen" kerül ki, valószínûleg nincs. Arra lehet tehát törekedni, hogy az említett piacok legfontosabb szereplõi fenn tudjanak maradni, és nagy esély van rá, hogy ennél többre már utólag nincs lehetõség. Vizsgáljunk meg néhány alternatívát.
Ha az MP3-mal kapcsolatos jelenséget vizsgáljuk, esélyt lehet adni egy olyan megoldásnak, amelyben a zenész és a fogyasztó közvetlen kapcsolatba kerül, a kiadó és a terjesztõ megkerülésével, illetve kihagyásával. Erre már vannak példák, igaz, csak kezdõ, kiadóval amúgy sem rendelkezõ amatõr zenekarok körében. Hogy a nagyok hogyan építhetnek ki és tarthatnak fenn egy olyan rendszert, amelyen keresztül úgy érik el fogyasztóikat, hogy azok elégedetten fizetnek valamennyit az elérhetõ hanganyagért, azt ma azért nem tudni, mert egyelõre nincs ilyen kezdeményezés, ami sikeres, elfogadott és figyelemre méltó lenne. Próbálkozások akadnak, de ezek még nem bizonyították mûködõképességüket.
Míg a fenti közvetlen, zenész-fogyasztó elképzelés technikailag és szervezetileg egyaránt megvalósítható lenne, szólnunk kell egy olyan akadályról is, amely a világ különbözõ részein különbözõ mértékben akadály, de mindenhol befolyásoló tényezõ, a magyar viszonyokat vizsgálva pedig jelentõsnek mondható. Ez pedig az a kérdés, hogy a fogyasztók egyáltalán nyitottak-e a zenészek vagy egy zenészeket tömörítõ internetes szolgáltatás, illetve közösség esetleges kezdeményezéseire. Egy ilyen kezdeményezés sikeréhez olyan hiteles, megbízható, fogyasztók által is elfogadott kínálat-kereslet kommunikációra lenne szükség, amely Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen, ezért kicsi az esélye, hogy majd pont ennek az iparágnak sikerül. Jellemzõ, hogy a másolásvédett CD-ket érintõ perre a legnagyobb hazai kiadók vezetõi kizárólag saját szempontjaikat szem elõtt tartva reagáltak, kijelentve, hogy a CD-lemez lejátszására a computer eleve „nem kompatibilis" eszköz, így a „vádat" mereven elutasították, arra bíztatva fogyasztókat, vásároljanak „rendes" CD lejátszó berendezést, ha CD-t akarnak hallgatni. A kiadók reakcióiból természetesen nem az elutasítás vagy az erõltetett és szûklátókörû magyarázat mibenléte a lényeges elem, hanem az, hogy semmilyen formában nem kívánnak kommunikálni a fogyasztókkal, a problémát felülrõl, kizárólag a saját szûken vett szempontjaikból vizsgálják és kommunikálják. Ebben a környezetben elképzelhetõ, hogy az ez esetben öntörvényûnek, de leginkább aktívan önállónak számító fogyasztók is „süketek" mindenféle felülrõl jövõ kezdeményezésre, még akkor is, ha az esetleg közvetlenül a zenésztársadalomtól származik. Itt megjegyezzük, a kiadók kezdetben kifejezetten a zenészeket használták fel érdekeik kommunikálására és közvetítésére, ami tovább rontja a zenészek helyzetét és hitelét, természetesen azokét is, akik ebben nem vettek részt.
Mivel eddig konkrét megoldás vagy kezdeményezés nem született, kockázatos lenne megjósolni, mi is lesz pontosan az iparág sorsa, és hogy milyen további iparágakat, és mekkora mértékben érint majd a kérdés. Mindenesetre a folyamat egyik lehetséges megoldása, ha a kiadói és a terjesztõi hálózat jelentõségét vagy szerepét csökkentve (esetleg teljesen elveszítve), olyan közvetlen internetes alternatívák nyílnak meg a kínálat-kereslet viszonyában, amelyek elfogadható árakat és minõséget, valamint plusz szolgáltatásokat (egyedileg összerakható CD-lemezek, oktatás, koncertjegyrendelés, videóklippek publikálása, máshol nem megjelenõ koncertfelvételek, interaktív fórumok stb.) biztosítanak a folyamatot jelenleg kézbentartó fogyasztók oldalán, és megfelelõ forgalmat a zenészek oldalán. Ilyen jellegû megoldás részletes kidolgozására jelenleg látszólag sem a zenészek, sem a fogyasztók nem törekednek, pedig leginkább õk illetékesek és érdekeltek ebben, nem pedig a témában meglehetõsen hangos és agresszív, viszont jó döntést eddig még nem hozó lemezkiadók.
Sajnos azt kell megállapítani, jelenleg még az elsõ lépés sem történt meg a lehetséges megoldások kidolgozása felé. Ez nem lenne más, mint egy olyanfajta, a fogyasztókat jelentõségüknek megfelelõen kezelõ kommunikáció és marketing, amelyre a most ingyenesen cserélgetõ felhasználók is odafigyelnének.